Irány Dél-Korea (1.rész)

*Március 30*

El sem hiszem, hogy hová is készülünk... Előbbre hoztuk a nyaralást és már most március végén- április elején elutazunk Dél-Koreába. Egy egész évet vártunk a Big Bang comback-re, és most sikerül eljutnunk a legelső koncertjükre. A húgaim és én is kpop rajongók vagyunk. Egy csomót könyörögtünk, hogy hozzuk előbbre a kaliforniai utazásunkat, de Kalifornia helyett utazzunk el Dél-Koreába, pontosabban Szöulba, ahol fellép az az öt tagú banda akiket mi nagyon imádunk. Sokat kellett javítanunk az iskolában, segíteni otthon és persze gyűjteni, hogy saját pénzből kifizessük a VIP-s jegyeinket. Mi hárman már egy hete bepakoltuk a csomagjainkat és az indulást vártuk. Anyu természetesen mint mindig kipakoltatta velünk és átnézte, hogy mit viszünk.
-Anyu. Pakolj már el mert elfogjuk késni a gépet.- szólt Klaudia.
-Akkor elkéssük!- mondta és átnézte mindenki pakkját.
Természetesen rá vártunk, mint mindig. Mindenki ideges volt, hogy elkéssük a gépünket.
Egy órát utaztunk,mikor leparkoltunk a Pozsonyi reptér parkolójában már majdnem elaludtam.

 Az egész ki volt világítva és most, hogy először járok itt minden annyira nagy és csodálatos. Bementünk és míg átnézték a papírjainkat és útleveleinket mi addig átmentünk az ellenőrző pultokon és hátul kiadták a cuccainkat. Megmondták, hogy merre menjünk és már mentünk is. A jobb vállamon a laptop táskám lógott benne a legfontosabb dolgaimmal, kezemben a nagy gurulós bőröndöm amit az iskolába is hordok amikor visszajárok a kollégiumba. Bal kezemmel Klaudiáét szorítom, annyira izgulok.
-Ez fáj.- morog rám mérgesen.
-Jó, jó. Bocs, csak izgulok.- mosolyogtam rá.
-Tudom, én is. De nem szorítom el annyira a kezedet, hogy leessen. Szóval ne szorítsd.- néz előre.
-Bocs.



Egy női hang utasít mindenkit, hogy csatoljuk be az öveinket, mert öt perc múlva megkezdik a felszállást és kapcsoljuk ki minden elektronikus eszközünket, majd jó utazást kíván. Pontosan úgy történik mint ahogy azt mondták. Öt perc múlva  a gép elindul a kifutón majd egy perc múlva mikor felgyorsult, emelkedni kezd. Fura érzés, a fejemet hátranyomba tartom és mosolygok a mellettem ülő Klaudiára és a másik felén ülő Rebekára. Visszamosolyognak.
Klaudia ül mindenhol középen, mert Rebekával nem jövök ki túlságosan jól, így nem tudunk veszekedni se rendesen. Max csak Klaudián keresztül, de ilyen is csak ritkán van. Az első egy órában csak kifelé bámulunk a pici ablakocskán és néztük az egyre kisebb világító falukat, városokat, míg el nem hagytuk Szlovákiát. Klaudia elkezdett a táskájában turkálni és előhúzott egy kamerát.
-Te egy zseni vagy.- nevettem fel.
-Csak most jössz rá? Idióta.- nevet velem.
-Legalább nem egyedül.- csapok a vállára és nehezemre esik nem vihogni.
Egy csomót kameráztunk és fotózkodtunk. Nagyon élveztük az utat, kivéve, hogy hamar elzsibbadt a seggünk...
-Anyu, apu, Rebi.... Mindenki kidőlt, elaludt, csak mi vagyunk fent.- nevetett Klau.
-Kamerázd le őket is.- vinnyogtam a kezembe, hogy ne hallja meg senki.
Meg is tette, csinált róluk egy videót és mindenkiről külön jó pár képet.
-Hát ez vicces.- mosolygott míg visszanézte a képeket.
-Ah... Bár én arra leszek kíváncsi, hogy mennyire fogunk besülni a nyelvünkkel.- nevettem halkan.
-Szerintem megleszünk.- vonta meg a vállát.- Eddig a blogokat amiket elolvastunk a nagyját megértettük, szerintem megy a hangul és a koreai is. Ne parázz, te tudsz a legtöbbet, különórákra is jártál. Én nem. Szóval kuss.- csap egy csattanósat a combomra.- Álmos vagyok.
-Én is.
Ez volt az utolsó mondatom hozzá aznap. Fejemet a gép oldalának támasztottam és kinéztem az ablakon. Apró sárgás pöttyök voltak mindenhol. Városok, falvak voltak kivilágítva, csodálatos volt az egész. Csak bámultam és mosolyogtam az alattam elterülő csodálatosnak tűnő világra és hálát adtam az égnek, hogy eljutok Dél-Koreába, Szöulba. Csak néztem a tája és nem is tudom mikor, de elaludtam.